A "szeretet" megélése és gyakorlása a szűk családon belülre korlátozódik. Ám az ego ott is megteszi a magáét. A kisajátító, az adást feltételekhez kötő, a zsaroló, az elvárásokkal megspékelt szeretet inkább jellemző a családi otthon falain belül is, mint az önzetlen, egymásra figyelő, a másik érdekeit előbbre helyező szeretet. Mert minek köszönhető a sok válás, a kihűlt kapcsolatok, a gyűlöletté fajuló szerelmi viszonyokban vergődő embertömegek, a lelkileg megnyomorított gyereke tömege, a gyerekkori lelki stresszektől felnőtt korban is szenvedők egyre növekvő tábora? Gyakran úgy szeretünk, hogy szeretteink ettől szenvednek. De még gyakrabban nem szeretünk, mert szeretetünk kimutatását feltételekhez kötjük. Elvárásokkal vagyunk társunkkal szemben, s ha azokat az nem képes teljesíteni, szeretetlenné válunk, s szenvedünk az önsajnálattól.

Pedig olyan egyszerű volna az egész. S nem más, mint tiszta fizikai törvényszerűség. Aki képes szeretni, szeretetet adni, szeretetet sugározni, figyelemmel és felelősséggel fordulni társaihoz, segítő szándékkal közeledni a barátságtalanhoz, a bajban levőhöz, az az ember százszorosan kapja vissza a környezetétől a szeretetet. Mert a jó vonzza a jót. A szépség és boldogság, az öröm és a felelősség együtt léteznek, s teljesítik ki az embert. A pozitív érzések egyre táguló spirálban vannak. Minden, ami létező ebben a világban, energiát bocsát ki. A vonzás és kölcsönhatás univerzális törvényei szerint azonos energiák vonzzák egymást. A szinkronicitás örök törvényei szerint a jó bevonzza a jót, a szeretet maga köré gyűjti a szereteteket. De nem kell másra gondolni, mint arra az elemi boldogságra, amit akkor érzünk, amikor valami jót cselekszünk embertársainkkal, s látjuk azok örömét. Mert adni jó, attól nemesedik az ember szíve lelke. Szintén öröktől fogva létező törvény: az tud adni, akinek van, s azért ad, mert neki van, s mert adni tud, neki mindig lesz miből. S a környezetét is javítja az önzetlen szeretetre, adásra képes ember. Jobbá lesznek körülötte az emberek.

Miért olyan nehéz elkezdenünk adni, kibocsátani magunkból a szeretetet? Miért félünk attól, hogy ezzel sebezhetőek, kiszolgáltatottak leszünk szeretteinknek? Miért gondoljuk azt, hogy a szeretet érzés csak a vér szerinti és szűk baráti kapcsolatainkban gyakorolható, s a másik ember felé nem fordítható érzés? Miért gondoljuk, hogy csak akkor szabad viszonoznunk szeretetet, ha olyant, és oly módon kaptunk, ahogy mi azt elvártuk. Mert ha nem így történik, bezárkózunk vagy bántunk, vagy tüskéket növesztünk ki.